Egyedül ültem le olvasni a parkba,
Szomorú fűzfának védő árnyékában.
A csalódottságra volt elég jó okom,
Megbántott a világ, ezt vettem zokon.
Ha ettől még nem lett volna elég rossz a napom,
Elém állt egy kisfiú, izgatott volt nagyon.
Kipirult, s kifulladt a játék hevében,
Felhevülten így szólt:"Néni ide nézzen!"
Kezében el hervadt virág kornyadozott,
Lankadt szirmai tán nem látták a napot.
Halott virágával küldtem volna tova,
Mosolyt színleltem hát, s bámultam máshova.
Nem ment el, sőt inkább mellém ült a padra,
Virágját szaglászta, s mondta kisvártatva:
"Az illata csodás, s bizony szép is nagyon.
Itt szedtem magának, tiszta szívvel adom."
Haldokló virág volt, mit átadott,
Ragyogó színe rég megkopott.
Tudtam azonban, el kell fogadnom,
A fiú különben tán sosem hagy nyugton.
Nyúltam a növényért, hogy elvegyem tőle,
De ő csak tartotta fel, a levegőbe.
Addig nem tűnt fel, ekkor vettem észre,
A fiúcska nem lát, mert hogy vak szegényke.
Hangom megremegett, szememben könny égett,
Meg köszöntem neki, hogy talált ilyen szépet.
,,Szívesen"mondta és vidáman elfutott,
Nem tudta, hogy bennem mily mély nyomot hagyott.
Eltűnődtem rajta, vajon mint láthatta,
Hogy ez a nő a fűzfa alatt önmagát siratta.
Honnan vette észre borús keservemet?
Talán a szívével lát jól ez a gyerek?
A vak gyermek szemével végre megértettem,
A világgal nincs baj, itt a hiba bennem.
Nem láttam meg eddig, milyen szép az élet,
Megfogadtam, hogy ezután élvezem a szépet.
A hervatag kórót orromhoz emeltem,
Gyönyörű rózsának illatát éreztem.
Közben a fiúcska új gazzal kezében,
Egy gyanútlan öregembert készült felvidítani éppen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése