volt két nagy cserépedénye.
Annak a botnak egy-egy végén lógtak,
amit a nyakában hordott.
Az egyik edényen volt egy repedés,
míg a másik tökéletes volt és mindig
egy teljes adag vizet szállított.
A pataktól a házig tartó hosszú
séta végén a megrepedt edény,
már csak félig volt vízzel.
Két teljes évig ez így ment,
mindennap a víz hordozó már csak
másfél edény vizet szállított
vissza a házba.
Természetesen a tökéletes
edény büszke volt a teljesítményére,
hisz tökéletesen csinálta.
De a szegény törött cserép szégyellte
a tökéletlenségét,
és nyomorultnak érezte magát,
hogy csak fele annyit tudott teljesíteni.
A két év keserűség után egyik nap
megszólította a víz hordozót a pataknál. Szégyellem magam,
mert a víz szivárog egész úton hazafelé.
A víz hordozó így válaszolt a cserépnek: -Észrevetted,hogy az ösvényen a
virágok csak a te oldaladon nyílnak,
s a másik cserép oldalán nem?
Ez azért van így,
mert én mindig tudtam a fogyatékosságodról,
és virágmagot szórtam az ösvénynek
erre az oldalára.
Minden nap te locsoltad őket,
amíg visszasétáltunk.
Két éve leszedem ezeket a gyönyörű virágokat,hogy az asztalt díszítsem velük.
Ha nem lennél olyan,
amilyen vagy,
akkor ez a gyönyörűség nem ragyogná
be a házamat.
Mi mindannyian törött cserépedények vagyunk,
a saját különleges hibáinkkal.
De ezek a törések és a hibák
teszik az életünket olyan nagyon
érdekessé és értékessé.
Csak el kell fogadnunk magunkat
és mindenki mást is olyannak,
amilyen,és meglátni a jót másokban.
Hisz Isten szemében mindennek
és mindenkinek egyedi,
fontos és áldott helye és feladata van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése