Egy szép piros rózsa, hevert lenn a porban,

mellette férfiak és nők haladtak el sorban.

Mindenki ráfigyelt, mindenki megnézte,

olyanok is voltak kik felvették kézbe.

De el egyse vitte, mind eldobta újra,

így került a rózsa ismét a porba s az utra.

E méltatlan bánás a szívemig hatott, s míg

 csak fel nem vettem, nyugodni nem hagyott.

De bíz én is dobtam, mert nem volt már szára,

így a szép rózsafej szemétnek lett szánva.

Míg tűnődtem sorsán, meglepetés történt,

kivétel törte át a szokást, a törvényt.

Egy féllábú lányka mankójára dölve,

reszkető kezével nyúlt érte a földre.

Magával is vitte, s oly boldogan nézte,

talán szenvedni is kész lett volna érte!

Pedig Ő is tudta: miért került utcára, hogy

 már megvan tépve, hogy már nincsen szára.

De érezte, mintha sorsuk közös lenne?

És így önmagát becsülte meg benne!"

/Czövek Sándor/